Az érzékletesség kedvéért megpróbálom valahogyan összefoglalni itt az élet menetét. A gyerekek 1 vagy kéthetes turnusokra jönnek, egy részük hazamegy délután, egy részük itt alszik bent. Soha nincsenek egyedül, a felügyelők közül, akikkel egy kabinban laknak, legalább az egyik velük tölti az egész napot és elkíséri őket mindenhova, míg a többi felügyelő a szobából valamilyen programot vezet (én ugye vitorlázom meg vizimentek. Zoty a vezetőséggel lakik, ő csak fotózza a gyerekeket.). Mindenkinek le van kötve az egész napja, hogy soha senki ne unatkozhasson, a gyerekek egy nap 4-6 programon vesznek részt, a lovaglástól a falmászáson át a banánhajózásig minden lehetséges sport elérhető nekik (mint mondjuk a frizbigolf. Létezik.). Esténként játékok vannak, meg programok, meg tábortűz, takarodó nekik 10-kor. A fiú és lánygyerekek napközben teljesen el vannak szeparálva egymástól, csak az étkezések zajlanak együtt, egyébként úgy van kitalálva minden, hogy ne is keresztezhessék egymás útját. A kölykök ezenkívül koruk alapján kerülnek össze, és minden korcsoport egy törzset alkot. A legkisebbek a Bátrak (Braves), ők cukik nagyon, 6-7 évesek. Eggyel nagyobbak a Harcosok (Warriors), majd (uh, de hülyén hangzik) a Villámmadarak (Thunderbirds), és a legidősebbek 12 és 15 év között a Törzsfőnökök (Chiefs) – én utóbbi korosztállyal vagyok, de minden más gyerekkel is találkozom lent a kikötőben, mikor vitorlázni jönnek. A tábor HATALMAS, a házaktól a kapuig 2 kilométer az út, egyébként a tábor egy óriási tóba nyúló félszigeten helyezkedik el.

A vitorlásprogram a nulláról indult, a nyolctagú stábból összesen négyen vagy öten tudnak magabiztosan vitorlázni – kishajón, a komolyabb hajókhoz hárman értenek. Az első kéthetes staff trainingből lecsípett pár óra nem igazán volt elég semmire, hacsak nem a tavaly keletkezett károk megállapítására. Összességében teljesen felkészületlenül fogadtuk a gyerekeket, kevés emberrel, hajóval és tudással. A múlt heti szabadnapom illusztráció:

Frankeinstein és Pijama Sam vállalták, hogy 1-2 órát rámszánnak és csiszolnak egy kicsit a vitorlázástudásomon, ki is mentünk egy-egy hajóval. Sajnos, mint a rossz gyerekek, túlmentünk a bólyákon, ahol úgy elkapott bennünket az erős parti szél, hogy mindannyiunkat kisodort a félsziget csúcsán túl, a nyílt tóra, ahol már minden irányból fújt a szél, így akárhogy trükköztünk és próbálkoztunk, nem tudtunk visszakanyarodni a part irányába. Sőt, egy idő után Sam és én felborultunk, és a szél miatt nem tudtuk újra felállitani a hajót, Frankeinstein pedig csak simán elsodródott a tó egy távoli pontjára az irányithatatlan hajójával (később értesültem, hogy ezt a jelenséget itt dirty windnek hivják a tavon: annyira minden irányból fúj, hogy képtelenség befogni.). Beletellett egy jó fél óra, órába, míg egy arra járó motorcsónakot le tudtunk inteni, hogy vontassa partra legalább egyikünket, végül a táborból is megérkezett a segitség. Igy lett az egyórás vitorlásoktatásból mentőakció.

Na ezt a helyzetet képzeljétek el naponta 4-5-ször csoportonként 40 gyerekkel. Én már a legelején sem értettem, hogyan képzeljük azt, hogy 20-30 perc alatt magyarázzuk el egy csapat csipogó, tapasztalatlan gyereknek a hajók részeit meg a szélkört, aztán meg hagyjuk őket, hadd vigyék a kalózokat, amerre szeretnék.

Amikor a vizimentő tanfolyamról írtam, biztosan említettem, hogy akár van valaki a medencében, akár nincs, akár mély a víz, akár nem, Pamelák és Miccsek tucatjai fésülik át a vizet folyamatosan. Mindehhez hozzájön, hogy minden gyerek mentőmellényt visel akkor is, ha csak a nagylábujját teszi bele a vízbe. Ha egy csúszdáról lecsúszik egy gyerek, 3 vizimentő figyeli, mikor bukkan fel. Tényleg nem tudom eléggé szemléltetni, mennyire figyelnek a megelőzésre. A kikötőben bizony mély a víz, és egy kellően széles, de kis öbölben áll minden vitorlás- és motoros hajó. Mivel ez a terültet hajózásra való, nem pedig úszásra kijelölt hely, igy az amerikai észjárás alapján itt egyetlenegy életmenő szolgálatára sincsen szükség (az, hogy én jelen vagyok, nem segít, mert nincs felszerelésem, ha nem adnak.). Hát ezzel telt a vitorlásprogram az első héten, azóta a szél víz felőlire fordult, ami itt jellemző, és ezer új biztonsági szabályt hoztunk, így minden sokkal sokkal nyugisabb. Én jellemzően motorcsónakot vezetek vagy kajakozom a vitorlázó gyerekek között, de a szabad órákon hajóra szállok és gyakorlok.

Szóval gyerekeket menteni a vízből (és megkockáztatom, hogy nagyon is veszélyes helyzetekből) – nem buli. De jófej gyerekekkel találkozni – álommeló! A túlparti kikötőben tavaly óta álló nagy hajókat lemosni és megszabadítani úgy 300 szokatlanul nagy póktól – nem buli. De a naplementében, langyos szélben átvitorlázni a kikötőből a táborba – álommeló! 15 perc alatt megkajálni (ismertek!) – nem buli. De jetskivel vagy motorcsónakkal járni kajálni, majd vissza munkába – álommeló!

Mindennek két oldala van, de tény, hogy nem olyan tündérmesés minden, ahogy elképzeltem. Folyt köv.

-C-

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.